2013-10-23 10:03:28

Csúfolták is, becézték is „Kis Októberi Szocialista Forradalomnak”. Voltaképpen joggal.

A nép nem a szocializmus eszméje ellen kelt fel, hanem a megalázott emberi méltóság nevében az elnyomás, az önkényuralom ellen, a szabadságért. A fölkelés vezetői, meghatározó alakjai, a későbbi ellenállók majd mártírok javarészt kommunisták voltak, olyanok, akik hittek a szabadság, a demokrácia és a szocializmusnak nevezett államkapitalizmus összeegyeztethetőségének illúziójában. Gyakran elrettentésül idézett november 3-i rádiószózatában maga Mindszenty hercegprímás is jogállamról, demokratikus vívmányokról, osztály nélküli társadalomról és a „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon” -ról beszélt – a mai Magyarországon ezzel a programmal legföljebb a Munkáspárt 2006 -ban lelhetne politikai otthonra.

A demokrácia és az államilag kisajátított magántulajdonra épülő gazdaság összeegyeztethetősége persze illúzió volt. A szocializmus eredeti céljaiból, a szabadságból, az egyenlőségből, a társadalmi szolidaritásból, a tulajdon nélküliek (azaz proletárok) emberi méltóságából, politikai és szociális jogaiból összehasonlíthatatlanul többet tudott megvalósítani a német, az osztrák vagy a svéd szociáldemokrácia, amely nem forgatta föl a tulajdonviszonyokat, és amelyet a kommunisták éppen ezért tagadtak ki a szocialista mozgalomból.

Hiába választották tehát október 23-át a Magyar Köztársaság kikiáltásának napjául, a szabadon választott parlament hiába iktatta az új rendszer első törvényébe az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét, hiába tekintette valamennyi mértékadó politikai párt az új rendszert az 1956-os törekvések megvalósításának és kiteljesítésének, nem lett, mert nem lehetett az. Kapitalizmus lett, mert a szabadság egy és oszthatatlan: nincs, nem lehet politikai szabadság gazdasági szabadság nélkül.

Az államkapitalizmus számos vonását születése óta magán viselő új rendszer aztán 2010 óta rohamléptekben halad visszafelé: Orbán Viktor kormánya gátlástalanul államosít, és ezzel párhuzamosan számolja föl a demokrácia intézményeit, a fékek és ellensúlyok jogállamiságot garantáló rendszerét. Az Orbán-rendszer egyszerre szünteti meg a politikai és a gazdasági szabadságot; ha olyan messzire szerencsére még nem is jutott, egyre félreismerhetetlenebbül kezdenek kirajzolódni a Rákosi-  és Kádár-rendszer vonásai.

Itt volna az ideje egy újabb forradalomnak...