2013-10-07 10:09:53

Azt mondta a Tóni az aradi vértanúk halálának évfordulóján, hogy a tizenhárom (volt az több is…) honvédtábornok és Batthyányi Lajos volt miniszterelnök kivégzése közönséges politikai gyilkosság, barbár politikai vérbosszú volt.

Hogy Haynau és Ferenc József bosszút akart állni, mert a magyarok nem hagyták magukat, mert háromszáz éves uralmuk során sem értették meg, hogy a magyar ember nem akar más szolgája lenni. Sosem értettem, hogy emberek, akik konkrét közfeladatot látnak el, miért nem azzal foglalkoznak, miért akarnak mindenhez – jelen esetben például a történelemhez – érteni, sőt, jobban érteni?

Az állam én vagyok – mondta XIV. Lajos, és ezzel el is mondott mindent az abszolút monarchiáról, ahol a szuverén hatalmát elvileg senki sem korlátozta. A XIX. században már nem volt azért ennyire durva a helyzet, de Magyarország lakói még ekkor sem a magyarok voltak, hanem a magyar király alattvalói lakták az országot, ami azért lényeges különbség – mondjuk ezt a magyarok nem értették meg ezer év alatt, talán majd a következő ezer év eredményt hoz. A királyi méltóság trónöröklés által szállt egyik uralkodóról a másikra, és attól a perctől kezdve, hogy a trón örökösét megkoronázták, a magyar király törvényes ura volt alattvalóinak.

Nem a magyaroknak, mégcsak nem is a nemesi nemzetnek – merthogy Rogán ősei annak a nemzetnek nemhogy részei nem voltak, de még csak magyarok sem - hanem összes alattvalójának, közöttük Rogán Köbükinek is. Így aztán el lehetne tűnődnie a saját történelemszemléletén, - a magyar király minden alattvalójának törvényes ura volt. A katonák a Habsburg birodalomban - melynek csak egyik közigazgatási egysége volt a Magyar Királyság - nem magyar katonák voltak, hanem az osztrák császárra felesküdött regimentek, közrendűek, tisztek, tábornokok, akik a császárnak feltétlen hűséggel és engedelmességgel tartoztak.

Miután a vértehetségtelen Kossuth kimondatta a Habsburg-ház trónfosztását, a császárra felesküdött tisztek, ha azonnal nem hagyták el a Honvédségben betöltött beosztásukat, lázadónak minősültek, így aztán, amikor az általunk szabadságharcnak nevezett, de a császár által egyértelműen lázadásnak minősített felkelést leverték, a lázadók seregeinek vezéreit kivégeztették – mint tették volna ezt mindenütt akkoriban, ahol katonák cselekedeteit bírálták el.

Persze a magyar szabadságért harcolni szép és magasztos dolog, de lássuk be, közjogilag igencsak gyenge lábakon állt a dolog, a katonák tekintetében pedig védhetetlen a lázadásban való részvétel. Erről a későbbi korokból mások is sokan tudnának mesélni, ha fel nem akasztották volna őket is, merthogy forradalmárkodni veszélyes üzem.

Ez még akkor is így van, ha csak fülkeforradalomról esik is szó.

Szóval, lehet gyászolni a tábornokokat, akiket egyébként nem honvéd tábornokként, hanem császári tiszti rendfokozatukban és minőségükben, zendülőként ítéltek halálra, de a mai Magyarország és a Habsburg-birodalom Magyar Királysága közé egyenlőségjelet szuszakolni annyit jelent, mint a történelmet meghamisítani. Azt meg azért nem lenne szabad, mert akkor nem tudunk tanulni a történelmünkből és már megint csak hibákat hibákra halmozunk… Aztán a botcsinálta történész kitette az egyenlőségjelet a Habsburg-brodalom és az Európai Unió közé, megpúpozva néhány olyan bölcsességgel, mint az „igazság mindig szabaddá tesz”.

Még szerencse, hogy nem a munka jutott eszébe a mi kis helyiérdekű Herodotosunknak, hanem az igazság, amivel a magyar történelemszemlélet többnyire köszönőviszonyban sincs. Magyarembernek hősi mese kell, a reálpolitikusi magatartással nemigen tud mit kezdeni, és ha valaki azt találná mondani neki, hogy Kossuth féktelen ambíciói és hatalomvágya miatt kerültek bitóra a tábornokok, akkor, mikor Kossuth legendás szakállát leborotválva, női ruhában már régen túl volt árkon-bokron, a világ másik végéről gyalázva Görgeyt, akkor úgy lehazaárulóznák a tettest, mint annak a rendje.

Utóbbi mellesleg megmentette az országot egy Mohács 2.0-tól, mert volt esze - biztosan komcsi volt, mert rendes jobboldali a szívére hallgat ma is, mint nemrég kiderült, - kerül, amibe kerül.

Tiszteljük és ápoljuk a mártírok emlékét, még ha egy felesleges és káros szélmalomharc vezetői voltak is, de talán voltak közöttük olyanok, akik őszintén hitték, hogy a szabadságért harcolnak. De jusson néha eszünkbe az is, hogy a sajátunkon kívül szinte mindig akad más nézőpont, más történelmi értékítélet is, és azt se felejtsük, hogy nem mindig a mi nézőpontunk a kizárólagosan helyes. Ami meg az Uniót illeti, valóban lehet azért párhuzamot vonni a Habsburg-birodalom és a mai kor között.

Nevezetesen abban, hogy a császár korszerűsíteni akarta az államszervezetet, megadva a nemzeteknek azokat a jogokat, melyeket a magyaroknak is megadott a kiegyezéssel, egy szövetségi állam keretei között. Mondanom sem kell, ki akadályozta ezt meg, úgyis kitalálod, kedves olvasó.

Ha akkor eszünk lett volna, ma vajon hol tartanánk? És mi lesz velünk, ha már megint a szűklátókörű ostobák érvényesíthetik idióta elveiket?

Isten veled, Magyarország…

:O)))