Nálunk alig fiatalabbak, nem egy vonatkozásban jóval tapasztalatlanabb fiúk és lányok döntöttek sorsunkról, egzisztenciánkról. Ők jómódban éltek, ám bennünket, kiszolgáltatottakat szinte fillérekért dolgoztattak, ugráltattak – gyakorlatilag nem is vettek emberszámba.

Egyedül nevelem gyermekemet egy újpesti albérletben. Mikor kisfiamat a műtétje után kihozhattam a kórházból, az orvosok azt javasolták, hogy néhány hétig én, az édesanyja, ápoljam, minél többet legyek mellette. Három hétig táppénzért, fél keresetért is vállaltam ezt az időszakot, hiszen nem nekem, hanem gyermekemnek volt rá szüksége…

A kényszerszabadság után Orbán behívott a ’Fehér Ház’-beli szobájába. Hanyagul, hátradőlve fogadott, mindkét lábát – amint azt a filmekben is láthatjuk – az asztalra téve.

Úgy, ott, rám sem nézve közölte: ők az ország szempontjából kiemelkedően fontos munkát végeznek, így nem engedheti meg egyetlen munkatársának sem azt, hogy mindenféle gyermekápolási ügyek miatt hiányozzak. Annyi időt sem hagyott, hogy megszólaljak s már közölte is: a továbbiakban nem tart igényt a munkámra. – Mire felocsúdtam a kábultságból, már a folyosó végéről kiabálta, hogy ne siránkozzak, ne panaszkodjak, az e havi béremet azért még kifizeti.

Így lettem egyik napról a másikra - csak azért mert anya maradtam - munkanélküli, felesleges ember.

Miközben dél körül lefelé ballagtam a lépcsőn, azt se tudva, hogy hová-merre menjek – eszembe jutottak azok a levelek, melyeket a választópolgárok, az ország lakosai küldtek a FIDESZ vezetőinek, többnyire Orbán Viktor elnöknek címezve. Eleinte még akadt egy-egy dícsérő levél, de később csak pocskondiázó sorok érkeztek. Sokszor remegve vittem be hozzá a napi postát, hiszen tudtam azt, hogy milyen hiú ember az Elnök magára és a pártjára.

Fizetésem maradéka néhány nap alatt elfogyott, szó sem lehetett arról, hogy jogi úton támadjam meg azt az embertelen eljárást, melyet Orbán Viktor gyakorolt velem szemben. Katasztrofális helyzetemben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálathoz fordultam, mert enni azért kellett a kisfiamnak. – Annyit még el kell mondanom a történetről, hogy a Vezér munkatársai – Kövér László, Deutsch Tamás és még néhány ott lebzselő – szótlanul nézték végig megaláztatásomat. Egyetlen fiatalember szólt csak vigasztalólag utánam, Fodor Gábor, mondván: ’Úgy látszik, a Viktor ma bal lábbal kelt fel…’

Mit mondhatok most, 1993 nyarán?  Az Isten óvja attól Magyarországot, hogy ezek a hétköznapi élettől, a kisemberektől elrugaszkodott fiatalok valamikor is hatalomra kerüljenek!

(forrás: Szemenyei-Kiss Tamás/Országos Széchényi Könyvtár)