Háromszáznegyvenöt forint lesz Jani bácsi – szól a hentes felesége, aki egyben a pénztáros is. A férfi a rongyos pénztárcáját szorongatja, hiába keresi az aprót, nincs abban semmi csak pontosan háromszáz forint. Keze kicsit remeg, ahogy a pénztárca zsebeit újra és újra átkutatja.

A feleségem pontosan kiszámolta, – mondja zavartan – hogy háromszáz forint lesz… úgy látszik elszámolta… - nevetgélni próbál, de zavara mindennél erősebb. A pénztáros gúnyosan elhúzza a száját, majd fennhangon, hogy mindenki jól hallja odaszól a bácsinak: nem baj Jani bácsi majd holnap behozza! – és terelné már az öreget arrébb. Az megfogja a kosár fülét, és lassan totyogva elindul a kijárat felé. Szánakozva nézek utána, a nadrágja legalább húsz éves, a zakója tiszta, de nagyon kopott, kalapja is a hetvenes évekből való. Rettenetesen bántó az a hangnem, ahogy a hentesné leereszkedik az öreghez.

Már éppen megszólalnék, hogy kifizetem én a Jani bácsi negyvenöt forintját, de megakad a hang a torkomon. Nem tudom, hogy a bácsi mit szólna. Lehet, hogy megbántódna? Vagy még kényelmetlenebb helyzetbe hoznám? Valószínűleg el sem fogadná egy vadidegentől. Lebeszélem magam, pedig fortyog bennem a düh és a szégyen, amiért így bánnak egy idős emberrel. A bácsi leszegett fejjel csoszog tovább az ajtó felé, fejét nem meri felemelni, szégyelli magát nagyon. Már éppen kimenne az ajtón, amikor a hentesné utána kiált: a kosarat el ne vigye má! Nem elég hogy adós maradt, még a kosarunkat is elvinné?! – jóízűen kacag a saját „viccén”, majd látom, ahogy a bácsi megalázottan visszahozza a kosarat, aztán kilép az ajtón.

A hentesné már üti is a gépbe az én tételeimet. Ezeregyszáznegyven forint lesz. Adok egy ezrest és egy kétszázast, majd közlöm, hogy nem kérek vissza belőle. A hentesné szárazon megköszöni, én pedig tovább megyek.

Nem.

Nem ez a volt a jó megoldás.

Juhászbori