Kialakultak a médiagettók, nem csak a miniszterelnöki fellépés volt pontosan megkoreografálva, hanem az is sémák szerint alakul, ki hogy reagál a hallottakra, látottakra.

Itt a sajtó csak kijelölt helyen lehet jelen, a kordon mögött, a szónokhoz közel csak külön engedéllyel lehet dolgozni, azt meg csak nagyon kevesen kapják meg. (Teljesen felesleges korlátozás, egy közepes kategóriájú fényképezőgéppel is remek képeket lehet készíteni, a kordon mögül is).

A teret közvetítőautókkal zárják le, így lehet terelni a tömeget, és azt a látszatot kelteni, mintha a valósnál sokkal nagyobb lenne a közönség. A közvetítőautókból viszont csak frontálisan lehet követni mi történik, tulajdonképpen csak a szónok(ok) látszanak.

Pedig az igazán érdekes, és fontos az, ami a közönség arcán zajlik, úgyhogy - mint minden tömegrendezvényen - én a szónoknak, fellépőnek háttal, a közönséggel szemben szoktam dolgozni.

Rengeteg érdekes portrét lehet készíteni, fontos párbeszédeket hallani így, és egy teljesen más esemény képe bontakozik ki, mint a hivatalos. Most is ez történt. Láttam az extázisba esett arcokat, volt egy huszonéves elegánsan felöltözött fiú, aki minden színpadon elhangzott mondatra nevetve vagy éppen sírva reagált, teljesen révületben volt.

Látni lehetett, kik az előtapsolók, a megadott jelre kiabálók.

Azt is, ahogy a CÖF-ös csoport középen magasra tartja a CÖF zászlót, majd nagyon gyorsan, szintén jelre visszahúzza azt, és többé elő nem veszi.

Az igazán megrendítőek azok az idős emberek, akiknek láthatólag fizikai erőfeszítés megjelenni és jelen lenni a Tusványosi eseményen, és akik nem feltétlenül politikai meggyőződésük miatt vannak ott, hanem azért, mert meg akarják adni Magyarország miniszterelnökének a tiszteletet - bárki is legyen az.

Ezek az emberek a Ceausescu rezsimben élték le az életüket, rengeteg rémes párteseményt szenvedtek végig életük során, számukra ez - bármi is történjen a színpadon - felszabadulás, megigazulás.

És igen, felismertek a médiagettó olvasói és követői - hiszen nincs olyan sok ellenzéki újságíró. Olyan pláne nincs sok, aki bemegy a tömegbe. Voltak odaszólók, és ellenségesek: "Idejönnek azek az Átlátszótól - mondta egy borvirágos orrú úr kedvesen - és pénzért írják a fasságokat" - neki az ellenzéki sajtó ma az Átlátszó, ez is beszédes.

Voltak olyanok is, akik halkan dohogtak, és bár a gesztusok szintjén szidták a rendszert, a szónokot. Közelről a tömeg sokféle - akárcsak a társadalom, amiben élünk, s amelynek a hangjait nem halljuk, rezdüléseit nem követjük.

Volt olyan idős bácsi is, aki csak azért aggódott, hogy a sárban csúszva-mászva (csak így tudtam jó képeket készíteni) azon aggódott, hogy piszkos lesz a nadrágom. Kedvesen elbeszélgettünk, többször meg kellett nyugtatnom, hogy minden rendben van, nem ázott be a ruhám, a cipőm.

Hogy is, miért is félnénk egymástól?

Nincs olyan társadalmi feszültség, amit odafordulással, türelmes párbeszéddel, állandó jelenléttel ne lehetne kezelni. Épp ezt a típusú egymásra figyelést, gondoskodást szeretné ellehetetleníteni a hatalom.

Arról akar meggyőzni, hogy jobb nem odamenni, hogy jobb félni, jobb hallgatni. Valójában nincs mitől: mert mindenhova oda lehet menni, mindenről lehet írni, tudósítani - a sajtó szabad, ha szabad akar lenni.

Mindig van, aki aggódik, segít, támogat, vagy egyszerűen megérti, hogy milyen fontos a nézetkülönbségek, a viták ellenére is a jelen- és együttlét.

Parászka Boróka