Egy kórházi rehabilitációs osztályon, ahol többnyire idősek a betegek, kiszolgáltatottak, nagy részük mozgásképtelen. Hosszan fekszenek vizeletben, kitakarva, huzatban. Az ápolónők a nővérszobában beszélgetnek, kérésre arrogánsan reagálnak, alig van köztük 1-2, akiben pislákol némi empátia.

Az apukám mellett egy idős főorvos fekszik, aki egészen le van sújtva, hogy ez mekkora borzalmas romlás a régi időkhöz képest. Folyton azt motyogja, hogy egy gyors szívroham az milyen jó lenne, nem így elrohadni.

Pedig ez tényleg csak hozzáállás kérdése lenne, hogy a beszélgetés közben néha tegyenek egy kört a nővérek, takarják be őket, váltsanak pár szót, tegyék tisztába akit kell: nekik nem volt, vagy nincs anyjuk, apjuk? Ezt kívánják nekik is?

A doktornő, akivel beszéltem, nem volt kedves, de korrekt. Hajlandó volt gyógyszert cserélni, amikor kifogásoltam a lórúgásszerű kábító hatású fájdalomcsillapító, plusz borzalmas adag Xanax elegyet, amitől mindenki nyálcsorgató zombivá válik és csak mered maga elé. Persze, talán így a legkezelhetőbb mindenki, de hát itt mozgásszervi rehabilitációról lenne szó, amihez akaraterő, meg motiváció kell, nem lehet agyonszedálva csinálni...

Hogy néznek tükörbe? Miután órákig hagynak nedves lepedőn huzatban, kitakarva feküdni magatehetetlen öregeket?

Szóval lehet, hogy kevés a pénz, de valamit sz@rul csinálni pont annyi idő, mint jól csinálni, emberien viselkedni, semmivel sem nagyobb erő, mint embertelenül.

(kép: illusztráció)